Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BARANYI TIBOR IMRE: HARC ÉS SZELLEMI FENSŐBBSÉG

2010.05.27

“Íjat fogtam, hogy célt találjak.”

“Íjam repít ezer évet.”

 

 Mindenekelőtt azt kell megvizsgálnunk, mit lehet megvalósítani egy olyan sajátos aktivitási forma révén, mint a harc és a nem pusztán fizikai szinten értelmezett harci eszközök, a fegyverek használata. A Próféta szerint “kis” és “nagy szent háború” létezik (al jihadul asgar és al jihadul akhbar). Itt a “szent” egy olyan aktivitási formára vonatkozik, amely az eszmei igazságot akarja harcias, sőt heroikus úton érvényre juttatni, megvalósítani. A “kis” és a “nagy” pedig szimbolikusan a közönségesen külső és benső világokra utal. Ebből következik, hogy mind a harcnak, mind a fegyvereknek a pusztán anyagi jelentésen túlmenő szimbolikus jelentést is kell tulajdonítani. A kis szent háború a külvilágban folyik a külvilágban megnyilvánuló sötétség képviselői ellen. Ennek is két fő formája van: a szorosabban vett háború és fegyveres harc, valamint – ha az előbbire nincs lehetőség – az eszmei, ideológia küzdelem. Ez úgyszólván a harc és a küzdelem externális (külső) arculata. A “nagy szent háború” pedig a szorosabban vett koncentratív–meditatív–kontemplatív praxis, az aktuálisan átélt tudat aszketikus átalakítása. Ennek során egy folyamatos hatalomátvétel történik az ismeretlen és idegenként átélt tudati erők saját erőkké való átalakítása értelmében. Ez egyszersmind a lét feletti folyamatos és végül totális hatalomátvétel is. Azt lehet mondani, hogy amikor egy lény általános aktivitása tekintetében a kis szent háborún van a hangsúly, az illető ksatriya jellegzetességeket mutat, míg a nagy szent háború a szellemi kaszt, a bráhmanák esetében meghatározó.2 Mert azt képzelni, hogy a bráhmana afféle ellenbeavatási harmonicizmus jegyében az aktuálisan fennálló világgal kialakítandó “harmóniára”, abba való belesimulásra, annak “konfliktusmentes elfogadására” törekszik, dilettáns ostobaság. Olyasmi, hogy “békepapság”, vagyis “szellemi emberként” békét kötni a sötétséggel és annak akár legádázabb képviselőivel, csak a legutóbbi idők legvisszataszítóbb szimptómáinak egyike. Mint a hippik és az anyák szánalmas jelszavai, a “make love, not war”, a “peace and child”, és hasonlók. Ilyesmivel csak olyan lények próbálkoznak, akik alapvető, afféle vegetatív összhangban vannak a pillanatnyilag és közönségesen megnyilvánuló világgal, mintegy ez felel meg a természetüknek. Márpedig elnézve a világ mai állását (ami mint ismeretes az ind-hindu hagyomány értelmében a Kali-Yuga, a ‘Sötétség korszakának’ a fokozott elsötétedettség értelmében előrehaladott fázisa), ez csak rendkívüli módon elsötétedett lényeknél jöhet egyáltalán szóba. Olyanoknál, akik a sötétséggel hajlandóak békét kötni, és hajlandóak azzal egy lompos és értelmetlen tenyészet jegyében együtt élni.

Az eszmei igazság jegyében álló harc révén tehát nem kevesebb valósítható meg, mint a tudat és a lét teljes transzformációja, és ezáltal a eredeti hatalmi és ontológiai helyzet helyreállítása. Tehát nem a “megbékélés a világgal”, a “fogadjuk el a dolgokat úgy, ahogy vannak” és effélék, hanem a világ feletti mágikus és szellemi uralom aktív megvalósítása. Az ilyen értelemben felfogott harc útjára való lépés azonban nagyon kevesek privilégiuma, hiszen ezen az ösvényen már a kezdetek kezdetén elementáris akadályokkal kell megküzdenie a törekvőknek. Korábban már megállapítottuk,1 hogy a harci aktivitás, maga a harc és az emocionalitás, ez utóbbin belül kiváltképpen a negatív emóciók, például a félelem, vagy a kudarc és a siker bénító dialektikája közönségesen mennyire összefüggő, egyszersmind egymást mennyire messzemenőkig kizáró dolgok. Általánosságban és nagyon röviden ehhez hozzá kell tenni – tekintettel a harc, a fegyverek, a küzdelem és a félelem közönségesen fennálló szoros kapcsolatára –, hogy a félelemnek két alapvető, úgymond ősformája van: félelem a személyiség lefelé való elhagyásától (a megsemmisüléstől) és félelem a személyiség meghaladás révén való elhagyásától (végső soron a metafizikai felébredéstől). A félelem a pillanatnyi partikuláris állapottól való elszakadást akadályozza vagy éppenséggel teszi lehetetlenné. A két forma szinte minden félelmi emócióban keverten vannak jelen, akár úgy is, hogy egy aktuális félelemérzés hátterében is ott van egyszerre mind a kettő. A személyiségben ugyanis jelen van egy megmásult örökkévalósági tendencia vagy kvázi emlék, amely a lefokozott önátélés révén azt akarja konzerválni és fixálni, ami a konkrét önátélés illuzórius bázisa.

További alapvető kérdés az aktivitás–akcionalitás, valamint harc és ennek tradicionális és rituális előkészülete, a harcművészeti viadalok kapcsán, hogy érvényre juttatható-e az, amit suprematia spiritualisnak, azaz ‘szellemi fensőbbségnek’ nevezünk. Vagy másként fogalmazva, megvalósítható-e a szellemi uralom egy olyan elementáris erőket felébreszteni képes cselekvési forma keretei között, mint a harc vagy a fegyverek alkalmazása. Hiszen már pusztán a fegyverek használata nagy kimozdító erőket képes generálni, és nem csupán ellenség elleni konkrét küzdelem során, hanem akár olyan esetben, mint a vadászat, vagy a fegyveres harcművészetek gyakorlása, amilyen például a tradicionális íjászat. Ugyanakkor éppen a zen és a kyu-do (‘íjászművészet’) kapcsolatából tudjuk, hogy egy ponton túl az a legjobb harcos (íjász), aki a legmagasabb szellemi szinten áll. Ugyanez Nyugaton a lovagi párviadalok kapcsán abban az elvben jelentkezett, hogy a párviadalban az igazabb fél győz. Lényeges azonban, hogy mindehhez egy egészen más, tradicionális közeg szolgált mintegy háttérként. Ahhoz ugyanis, hogy ez az elv valóban a maga teljességében érvényesülhessen, az ember egész lényének kezdetektől fogva a konkrét feladatra vagy hivatásra kellett összpontosulnia. Ez pedig csak úgy volt lehetséges, ha az ember minden más aktivitási lehetőséget háttérbe szorítva, gyermekkorától fogva kizárólag az illető formának szentelte az életét. És pontosan ez volt a helyzet a kastriya kaszt vagy az egykori nyugati lovagi nemesség képviselői esetében. Gondoljunk csak arra, hogy egy ksatriya valamikor büszkén vallotta: “nem írok, nem olvasok”, vagy hogy egy szamurájnak szigorúan tilos volt még könyvet is a kezébe venni (talán a Hagakurét leszámítva). Csak harc, csak a küzdelem különböző technikai fortélyainak tökéletes elsajátítása, amire azután ráépülhetett az az elv, hogy a küzdelemben az igazabb győz. Itt e tekintetben, mondhatni szubsztanciálisan mindenkinek azonos esélyei voltak. Valóban nem a pusztán szorgalmasabb vagy fanatikusabb gyakorló győzött, hanem a létrendileg igazabb. Az esszenciálisabb.

Ehhez képest ha megvizsgáljuk, hogy kik győznek ma a háborúkban, vagy kisebb léptékben, kik szerepelnek jól általában a különböző profán sportrendezvényeken, vagy a különböző harcművészeti versenyeken, azt kell megállapítani, hogy a kép szellemi vonatkozásban siralmas. Nemhogy szellemi fensőbbségről, de túlnyomórészt szellemi érintettségről sem lehet határozott jó indulat mellett sem beszélni. “Herosok” helyett legjobb esetben afféle titánszerűségek, sőt amolyan “teljesítmény-” vagy “sportemberek”, olykor az aktuális vonatkozásban jó képességekkel, akik az adott vonalon sokat, olykor fanatikusan sokat gyakorolnak; szellemi tudatosság azonban semmi. Ugyanakkor kétségtelenül van valami férfias nyíltság és legitimitás abban, hogy minden “teóriától” függetlenül az nyer és az foglal el bizonyos vonatkozásban hierarchikusan magasabb pozíciót, aki kvázi ugyanazon feltételek között jobban teljesít. Ez azonban csak a fent feltárt elvek és szituáció esetén követhető és igaz.

A ksatriya számára, aki a karma, a tettek révén való realizáció, és ezen belül a harcművészetek ösvényén haladt, két alapvető tényezőt kellett kimunkálni. Az egyik szubsztanciális, és nevezetesen az aktivitás “technikai”, módszertani részével kapcsolatos. A küzdelem vagy fegyverhasználat technikai része, fizikai erő és ügyesség megszerzése, taktikai, stratégiai ismeretek, racionalitás stb. Ez a fizikai bázis, az alsó tényező. Amire mint anyagi alapra az egész opus épül. Az, ami ma kizárólag ismert. A másik tényező a szó szoros értelemben vett lényeg, ami irányt szab a harciasságnak és harci aktivitásnak, amely azt fénytelivé, az eszmei igazság szolgálatában állóvá avatja. Ami révén a harcos az útja során a létforgatagban való elvarázsolódás és elsötétedés helyett a lét feletti szellemi uralom irányába mozdulhat. Ez a tényező az intellektus, a szellemi éberség vagy spirituális látás. E nélkül minden harc és háború kizárólag tébolyult pusztítás, ami az elkövetett tettek súlyának megfelelően egyre vaskosabb létbeli bilincseket teremt, és amely végül az illető bukásához vezet. Hozzá kell tenni, mert módfelett lényeges, hogy a szellemi éberség (vidyá) csakis minimum virtuális beavatott sajátja lehet, tehát olyan valakié, aki a spirituális megvalósítás útjára (konvencionális vagy nem-konvencionális) reguláris beavatás során rálépett.3 És éppen ez utóbbi kikötés miatt van oly kevés valódi harcos a jelenkori világban. Ugyanis aki csak az első tényezőcsoport felett rendelkezik, soha nem lehet magasrendű harcos vagyis heros, hanem csakis harci vonatkozásban többé-kevésbé jó “iparos”, vagy jobb szót használva kvázi titán, aki adott esetben jó képességekkel harcol, de úgyszólván vaksötétben. Előbb-utóbb egy sötét hatalom szolgálatába áll, mind külső, mind benső értelemben, mert nincs meg az a lényegi képessége, amely révén a megkülönböztetés bölcsességét gyakorolhatná. Ez utóbbi kategória egyik tipikus képviselője a zsoldos (mind katonai, mind rendőri értelemben), aki pénzért küzd valamiért (amit ráadásul nem ritkán egyáltalán át sem lát vagy az nem is érdekli), szemben az eszmei – és főként valódi eszmei – meggyőződésből küzdő harcossal, a harc valódi művészével. Minderről könnyűszerrel meggyőződhetünk: akinek többet ér az élete, mint amiért küzd, csak alacsonyrendű bérkatona, zsoldos lehet. És megfordítva, valódi harcosról csak akkor beszélhetünk, ha az eszme, amiért küzd, többet ér számára, mint az élete. Itt természetesen végig valódi, tradicionális értelemben vett eszméről beszélünk, nem holmi fanatikusan komolyan vett hülyeségről, mint amilyen mondjuk a “demokratikus jogrend”.

Akinek e vonalon – minden illúziót kiküszöbölve – lehetőségek képesek feltárulni, az első tényező, a szubsztanciális bázis megszerzése érdekében gyakorolni kell; keményen, szívósan és messzemenőkig e világi értelemben gyakorolni és megint gyakorolni. Ez annak a típusnak, aki mentálisan–alkatilag nem szeret részletkérdésekkel foglalkozni, meglehetősen nehezen megy. Ha nem is egy egész életet, de az élet egy jelentős részét rátenni valami részleges érvényű konkrétumra, mert köztudott, hogy “nagy teljesítményekhez” az elemi tehetség mellett, ez az, ami elengedhetetlen. A probléma azért is érdekes, mertszellem és teljesítmény egyáltalán nem függenek össze. Hiszen egyrészt számtalan magasrendű szellemi emberről tudunk, aki semmi vagy szinte semmi különös “evilági” teljesítményt nem nyújtott jóformán soha. Másrészt – megfordítva a dolgot – számtalan olyan “nagy teljesítményről” tudunk, ahol semmiféle spiritualitás jelenlétéről nem lehet egyáltalán beszélni. Ha ez nem így lenne, akkor például a Szentek élete és Guiness-rekordok könyve hozzávetőlegesen egybeesne.

Vagyis az élet általános szellemi emelése és a személyi önátélési keretek általános és beavatási célzatú meghaladási igénye mellett fontos az is, hogy az egyénnek minden feladatra vagy vállalkozásra keményen gyakorolni és készülni kell. Beleértve az olyan közvetett dolgokat is, mint a “morális” tisztaság konkrétan a feladat kapcsán való fokozása (magány, böjt, férfinál szexuális megtartóztatás stb.), aminek itt technikai jelentősége lesz. Ez utóbbi továbbá az egyik átfogó módja egy aktuális életfeladat kapcsán adott esetben felmerülő félelem leküzdésének is.

Amiről e helyütt még beszélni kell, az a különböző és főként a közönséges ébrenléti állapotot meghaladó tudatállapotok és a harci aktivitás összefüggésének kérdése. A “meghaladón” van a hangsúly, ugyanis manapság léteznek nagy számban olyan kísérletek és bevett gyakorlatok, amelyek alsóbbrendű tudatállapotokat akarnak megvalósítani főként a harc közben fellépő gátló tényezők, főként a félelem kiküszöbölésére. Egy negatív extázist a személyalattiság irányában. Ennek jellegzetes példáival jóformán minden modern hadseregben találkozunk, kezdve a napi fél literes tömény szesz fejadagtól (amit sajnos nem csak a Vörös Hadseregben alkalmaztak bevetés előtt rendszeresen, hanem az ettől mérhetetlenül különb Magyar Királyi Honvédségben is a második világháború alatt), a különféle kényszerítő eszközök alkalmazásáig. A helyzet azóta e tekintetben a rossz módszer tökéletesítése értelmében sokat romlott: különböző pszichédélikus és hallucinogén anyagokat, mesterséges kábítószereket és/vagy különböző mentális tréningeket fejlesztettek ki és alkalmaznak kimondottan katonai célokra, úgy a rabszolgákból álló hadseregekben (például az orosz Szpecnáz4), mint az egyes, alapvetően zsoldos alakulatoknál (amelyek főként a liberáldemokráciákban általánosak.) De még a negatív extázishoz is szükség van valamilyen mentális pótszerre, valamire, ami a valódi eszmei emelkedettség helyét foglalja el, és ez: a gyűlölet. Mesterségesen szított vagy spontán fellépő gyűlölet nélkül a zsoldos elképzelhetetlen. Gyűlölet borítja el az elméjét, gyűlölet adja látszólagos erejét, mert csak ezáltal tud megszabadulni ideig-óráig a rettegéstől; és ezért módszereit tekintve jóformán mindig brutális. Nyilvánvaló, hogy sem a katonai rabszolga, sem a pénzért mozgatott zsoldos nem képes a hétköznapi tudatállapot felfelé való elhagyására vagy meghaladására, hiszen ennek éppen conditio sine qua non-ját, az ‘elengedhetetlen előfeltételét’ nem birtokolja. Nevezetesen azt a pozitív eszmét, ami mind individualitása, mind kollektívuma vonatkozásában transzcendens. Ahhoz képest magasabb rendű, és mintegy a felső konvergenciapontja annak a tudati átalakulásnak, ami a pozitív vagy személyiségfeletti extázis. A harci mámor. Ami egyszerre higgadt és végletekig felfokozott, de mindenekelőtt tökéletesen uralt. Ezt kizárólag azáltal lehet elérni, hogy az eszme, amiért a küzdelem az élet teljes odaszentelésével folyik, igaz, és az eszmei igazság ereje mintegy az önmeghaladás értelmében átszellemíti a harcolókat. Akiket azután a hűség és a becsület tart meg a harc és megvalósítás örök ösvényén.

Ennek azonban ősidők óta konkrét technikái vannak, az eszme megidézésének, az igazságra való emlékezésnek kultikus formáitól (amit egy-egy grandiózus hadvezér már a puszta személyével vagy egy a harcosokhoz intézett beszédjével képes volt megvalósítani), a magányos harcosok előzetes vagy harc közbeni, a szorosabban vett koncentratív–meditatív–kontemplatív praxisból átemelt eljárásaiig. E pozitív harci extázis egyik lényeges kísérőjelensége az, hogy a harcos olyan tetteket képes végrehajtani, amelyet közönséges tudatállapotban sem ő, sem más nem lenne képes. Nyilvánvalóan itt van a kulcsa azoknak a már-már hihetetlennek látszó hőstetteknek, amelyekről a legrégebbi idők óta számolnak be a legkülönbözőbb források. És amely tettek egyáltalán nem “mesebeliek” vagy “legendásak” a soha meg nem történtség értelmében, hanem sokkal igazabbak, mint mindaz, ami pusztán hétköznapi és racionális, mert a lét és a tudat forrásához közelebb állnak.

A mélyen személyiségalatti irányokba gravitálódó jelenkori, modern ember, ezen belül is a zsoldos vagy a civil “sportember” hőstettekre mélységesen képtelen. Teljes szellemi kvalitástalanságához igazodik természetesen a technikai apparátus, az előbbi esetében a modern fegyverek arzenálja, amelyek alkalmazásához semmilyen különleges spirituális képesség nem szükséges (csak érzékeltetésképpen: amíg egy nukleáris bombát hordozó rakéta elindításához, kissé sarkítva, tulajdonképpen egy gombot kell megnyomni, addig egy tradicionális reflexíj biztos kezeléséhez tehetség megléte esetén is hozzávetőleges 10 év – nem pusztán fizikai – gyakorlás szükséges). És akkor a szellemi megkülönböztetés képességéről, a valódi eszmék és ezeken belül is a legmagasabb rendű eszme felismerésről, netalán annak heroikus megvalósításának akaratáról nem is beszéltünk. Arról az eszméről, amely nem sötét és láthatatlan erők, a démonok marcangoló kezei közé veti a föld sarában fetrengő és közben ráadásul vigyorgó “modern” embert, mint a jelenkori anyagi civilizáció a maga monstruózus technikai apparátusával és sajátos társadalmi–politikai infernójával, hanem a létforgatagból kiemelve a lét és a tudat feletti uralom megvalósítójává transzformálja.

Mi a győzelemhez már nem tudunk hatni a földi síkon a démonok által megszállt mlécchák és modern kasztalatti páriák irtózatos tömegeire, és nem tudunk megütközni a hatalom démoni bitorlóinak brutális zsoldosseregeivel. Ezen a síkon már nem lehet győzni; de talán nem is kell, mert ezek az erők végül önmagukat emésztik el. Nekünk az a feladatunk, hogy azokat a “szellemeket”, dögvész-szerű eszméket győzzük le maradéktalanul, amelyek ezeket a szánalmas lényeket könyörtelenül megszállva tartják. Először is a közvetlenül elérhető önmagunkban, másodszor pedig a tudat teljessége feletti univerzális hatalomátvételben, és így a lét teljességében. Erre pedig minden ellenkező látszat ellenére megvan minden esélyünk.

Appendix

A szigorúság védelmében

Korábban, úgy az 1945 előtti időkig a világ általános hangulatát és stílusát többek között egy alapvető szigorúság hatotta át. Egy olyan szigorúság, amely alapvetően, sőt mondhatni “ösztönösen” a sötétség kiiktatására irányult az emberi létből és a társadalomból. Az a fajta szigorúság ugyanis alapvető és nagyfokú szellemi pozitívum, amely nem enged teret és nem tesz engedményt a sötétség képviselői számára, jelenjenek meg azok bármilyen formában. Szigorú volt a törvény, és a tanító, a pap, az apa, de még a dajka és a postáskisasszony is. Ezt a stílust, persze kizárólag a felszínen, ‘45 után a kommunisták átvették. Csak éppen a lényegét változtatták át. Kizárólag a sötétség megnyilvánulásai érdekében és mellett voltak olykor a szadizmusig elmenően szigorúak. A világosság, a szellemi fény ellenében. Nagyüzemi, sőt “állami” szintre emelték az emberek gyötrését, sőt ha érdekeik azt követelték, kínzását, likvidálását. Így természetesen a kommunista diktatúra alatt az emberek ösztönösen meggyűlölték a szigorúságot. A sötétség szigorúságát. Az kezdett szimpatikus lenni, aki engedékeny, akik “laza”, amolyan mindenre kapható “jó fej”, mert a sötét szigorúságból sokaknak elege lett. Ezt az engedékeny ernyedtséget mint stílust lovagolták meg azután a liberalizmus pojácái. Természetesen szintén csak a felszínen, hiszen tudjuk jól, hogy a liberalizmus csak azzal szemben “szabadelvű”, ami ínyére van, minden mással szemben diktatúrát folytat és keményen elnyomja azt. Ezzel szemben nekünk nyíltan és a végsőkig szigorúaknak kell lennünk. Vissza kell állítanunk a világosság és a fény szigorúságát. Amely formától függetlenül végletekig szolidáris, odaadó, barátságos, sőt testvéries a világosság megnyilvánulásaival kapcsolatban, és az ellenségességig elmenően, kérlelhetetlenül szigorú a külső és a benső sötétség minden formájával szemben.

Amolyan – legyünk engedékenyek – kritikaféleségként hallottam már sokszor, hogy a tradicionális szellemiség és az ebből kifolyó társadalmi-politikai elvek képviselői “túlzottan szigorúak”. Nos, ez mondjuk a különböző szekták demonstráltan “boldog” tagjainak arcára merevedett bárgyú vigyor vagy egy Gáspár Győzike viszonylatában kétségtelenül igaz. De aki ezt nézi, az semmit nem lát. Mert elsősorban is azt kell megvizsgálni, hogy mivel szemben vagyunk szigorúak. Mert az ember megrontásán és alászállításán, a tudat kioltásán és a világ tönkretételén, röviden a sötétség uralomra juttatásán fáradozó erőkkel szemben (amikről természetesen nem az általános szuggesztiók és hiedelmek alapján döntjük el, hogy azok, amik) valóban szigorúak vagyunk. Önmagunkban a végletekig elmenően, a külvilágban pedig amennyire lehetséges. És nem azért, mert nem tudnánk amolyan cukrosbácsik hangján szólni. Hanem mert a világ jelenlegi állása szerint egyetlen normális és ép lelkű embernek sincs más választása.

 

JEGYZETEK

1 Lásd Fejlődő létrontás és örök hagyomány. Debrecen, 2005, Kvintesszencia, XIII. fejezet: A harc metafizikája.

2 Vö. “Színek” és feladatok. Északi Korona XXV. szám, 5–6. o.

3 A téma részletes tárgyalását lásd René Guénon: Beavatás és spirituális megvalósítás. Debrecen, 2006, Kvintesszencia. Különös tekintettel: Függelék a magyar kiadáshoz, 201–237 o.

4 A Szpecnáz vegytisztán “szovjetes” kiképzési módszerének “lényege” az emberi személyiség integritásának teljes szétzúzása, többek között válogatott kegyetlenkedések és megalázások alkalmazásával. Módszerének lényege, hogy – saját szimbolikus megfogalmazása szerint –, az embert “olyan mélyre kell lenyomni a víz alá, amennyire csak lehet”, hogy azután, amikor visszatér a felszínre – a beidomított állathoz hasonlóan korlátlanul uralható – “harci gépezetként” annál könyörtelenebbül torolja meg másokon a mélyben elszenvedetteket. Ennek afféle “medium” verzióját alkalmazták a kommunista néphadseregekben, köztük a leginkább egy kényszermunkatábor és egy tébolyda sajátos elegyére emlékeztető egykori úgynevezett “Magyar Néphadseregben”. Ez a magyarázata annak, hogy az úgynevezett “tiszti” kar tagjai jóformán kizárólag az emberalattiság különböző formáiban vetekedhettek egymással. Ugyanezen módszer “soft” vagy “light” verziója pedig (egyrészt a leszerelt sorkatonák addigra elsajátított lelkülete, másrészt a pártapparátus általános mentalitása révén) a civil élet általános mentalitásában játszott meghatározó szerepet. Az elgondolás lényege mindenesetre mindenütt ugyanaz az ördögi aljasság volt.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.